Mese Montmarte Csipkerózsikájáról - 1. rész

Egyszer, ha én lehetnék a DJ, és szombat este velem táncolhatna a közönség, csak a legjobb zenéket keverném! - tuti buli!

Azt hiszem, még soha sem voltam "országúti" diszkóban, de nem is vágyom oda!
Az érzést, azt az igazit, házi bulikon ismertem meg jól... "Úgy szoktattak a férfiak." Több mint tíz éve bulizok már a Fiúkkal, mégis, anno én háborodtam fel azon leginkább, milyen az a buli, ahol nincsenek fények??? A legközelebbi alkalomra Andrew haverom nyomban meg is lepett egy diszkógömbbel... Azóta már ritmusra villognak-forognak a színes fények, stroboszkóp szedi szét a szemünket, UV-lámpa pedig időnként a ruhánkat is, és a kölcsöngép zenére nyomja a szappanbuborékokat - nyaranta egy-egy hosszú hétvégére, a szilveszteri bulikon három éjszakáig, s reggelig meg sem állunk! Legyen az Duna-party vagy körösi-buli, de akár Európa teteje - legtöbbször magával ragad. Barátaimmal tanultam meg táncolni is. No nem angolkeringőzni, nem, nem, csak azt a jófajta, piszkos diszkótáncot, csak azt nyomjuk hajnalig, és együtt igazán jó! Újabban koktélozunk is, s nem szimplán vagy duplán, egyenesen versenyre! Bárki benevezhet rá, keverhet bármit, a győztes viszi magával újévkor a mixelő készletet és lehet vele egy egész éven át. Nálam még ugyan egyszer sem volt, mégis emlegetett alkotásom lett az "All The Lovers" fantázia névre keresztelt koktélom (Kylie Minogue egyik dala után). Emlékszem, maximális pontszámot kaptam érte, de így is csak második helyen végezhettem. Noha barátom mindig félve adja át nekem DJ-pultját, én is kapok egy-egy blokkot az éjszakában, ha kedvem támad "zenélni". Azután csak azt hallani már vissza a srácoktól elismerően, hogy "Király ez a szám, Mütyike!" - hát persze, miért is tennék rossz fát a tűzre?! Miért? Szeretek kreálni, és bármi is az éppen, mindent lelkesen teszek. Kis csapatunk, meg a közös dolgaink már arra is megihlettek, hogy Csepregi Éva "Talán" című dalára videoklipet állítsak össze. Az ősbemutató tavaly jól sikerült, megtapsolt a közönségem. Nagy kedvvel szerkesztettem össze ugyan ezt a kisfilmet, de tanulságos volt. Rájöttem, "nehéz a dolga" - és nemcsak "a katonának", de a vágónak is!

No, de egy mesét emlegettem a bejegyzés címében. Igen, és nem marad el, ígérem!
 

Hamarosan mesélni fogok egy igaz történetet egy diszkókirálynőről, aki Montmarte Csipkerózsikája volt egykor.

Egyszer, ha én lehetnék a DJ szombat este, az Ő dalait nem hagynám ki az egyvelegemből! - tuti buli! A közönség velem táncolna...

Ja, hogy a dalok másként szólnak? - Hát Istenem! Ilyen az élet! Ma már a kor ízlése azt diktálja, magam is jobban teszem, ha tálcán és szeletelve kínálom ezeket:

Paroles Paroles
http://www.youtube.com/watch?v=QPFMZTMdOpw

Gigi In Paradisco
http://www.youtube.com/watch?v=x-82aP-WyJA

Ils Ont Changé Ma Chanson
http://www.youtube.com/watch?v=nsGc3a2Bk08

Kalimba De Luna
http://www.youtube.com/watch?v=V0vpNVjq8Nw

Le lambeth walk
http://www.youtube.com/watch?v=zelEdGg2Bxc

Fiatalember, döntse el!

"A pályaudvaron egy idős bácsi a feleségét várja. Mikor a nénike megérkezik, megölelik egymást: - De jó, hogy végre megjöttél, úgy hiányoztál! - szól a bácsi. - De jó, hogy végre látlak, olyan hosszú volt ez a két nap - válaszol a néni. A közelben álldogáló fiú, aki a barátnőjét várja meghatódik a jelenet láttán és odalép hozzájuk: Ne tessék haragudni, önök mióta házasok? - Éppen 50 éve - hangzik a válasz. - Remélem mi is ilyenek leszünk ötven év múlva a kedvesemmel - mosolyog a fiú. A bácsi odalép hozzá, megfogja a vállát és azt mondja: - Fiatalember, maga ezt ne remélje. Maga ezt döntse el!"

(Pál Feri atya)

saját (1.)

oly távol vagy
mégis közel

mindig velem
soha mellettem

mondd
szívem hol lel? 

(Debrecen, 1993 őszén)

Szalmát, giccset nem szedek föl!

PROKOP PÉTER  katolikus pap, festőművész, író

(Kalocsa, 1919. január 6. – Budapest, 2003. november 11.) 

Prokop Pétert 1942-ben szülővárosában szentelték pappá. Három év kápláni szolgálat után iratkozott be a pesti Képzőművészeti Akadémiára, ahonnan érseke 1948-ban, az iskolák államosítása után visszahívta, így utolsó félévét a főiskolán már nem fejezhette be. 1950-ben a sükösdi templom szentélyének falára 100 m²-es freskót festett. 1957-től Rómában élt. Festőművészeti diplomáját végül a Római Képzőművészeti Akadémián szerezte. A római évek hozták számára művészetének kiteljesedését. 1999-ben költözött haza. 2003-ban bekövetkezett haláláig Csepelen élt és alkotott.

Tevékeny életéről több ezer alkotása - festményei, színes üvegablakai, tábla-, fal- és oltárképei, grafikái - számos önálló kiállításon tanúskodnak itthon és külföldön (Olaszországban, Németországban, Ausztriában, az Amerikai Egyesült Államokban és Ausztráliában) egyaránt. 

Említésre méltó az író Prokop Péter is. Ami a kortárs magyar próza képviselői között módfelett szimpatikussá teszi egyéniségét, az leginkább a kliséktől mentes, gyermekien őszinte hangvétele, igazságszeretete, egyszerűsége, művészi lényeglátása. Hihetetlen plaszticitással tudott akár néhány sorban is összetett karaktereket, szituációkat ábrázolni vagy tabunak számító kérdésekről fesztelenül, de tapintatosan írni. 17 könyve jelent meg. 

Bár képei nagyobb ismertségnek örvendenek, jómagam írásai révén találkoztam vele. Úgy 17 évesen olvastam először. Szerintem stílusa magával ragadó, emlékszem, hamar kedvelt esti olvasmányommá vált.

Nem állhatta a klasszicizáló retorika túldíszített, barokkos nyelvezetét, mely csak arra alkalmas, hogy próbára tegye a modern ember türelmét.

„A hebehurgya halandzsát utálom. Megbecsülöm a kimondott szót. Az őszinteség fő elvem. Szalmát, giccset nem szedek föl.”

„Ne hanyagold a műgondot, mely a látszólag odafröccsentett pacára is kötelező. Figyeled-e az összedobált virágok egyensúlyát? Inkább adok írott interjút, mint halandzsa szószátyárságot. Megrágom szövegemet, míg ide kerülhet. Nagy rafinéria az oldottnak látszó szándékolt szigorú szerkesztettség.” 

„Pap-festő-író keverék gomolyog bennem. Ha hangoztatom is, az állvány előtt az akadémiát végzett keveri a színeket, és az írógépnél a humanista fogalmaz, de hátulról a szeminárium neveltje bujtogat.”

„Valószínű érdesek, nem elég ájtatosak észrevételeim” – állapítja meg keserű szájízzel de tárgyilagosan, majd a világ felé nyitás kilátástalanságát konstatálva folytatja, „könyvkiadók mint ismeretlennek nem nyúlnak utánam. Ez esetben is magam vagyok a magam mecénása.”

mára is egy MÁRAI S. (1.)

- gondolatok az írótól -

ÉLEK.

 "Milyen fiatal vagyok! Ismerőseim biztatnak, hogy most kezdődik, s általában, enyém az élet. Lehet, gondolom, lehet, hogy most kezdődik. Aztán arra gondolok, hogy Tolsztoj az én koromban már megírta főművét, Petőfi az én koromban már évtizede halott volt. Megborzongok és felvidulok. Megborzongok, mert nincs szabály, s felvidulok, mert nyilván sem eszközöm, sem képességem ahhoz, hogy megközelítőt írjak, mint Tolsztoj vagy Petőfi. Mások feladataim, méreteim. Szerényebbek, sokkal, sokkal szegényebbek. S mások, másfélék….mennyi időre lesz szükségem, hogy teljesítsem kötelességem? Az órára nézek, aztán kinézek az ablakon. Aztán vállam vonogatom. Élek."

Férfi, aki múzsáját szerette

A fotográfia történetének legszebb fejezetei közé tartozik Eleanor és Harry Callahan története. Eleve a fényképezés hozta össze őket, de akkor még nem Harrynál volt a gép, Eleanor testvére egy fényképet mutatott a húgának, hogy ez a pasi lökte őt föl a sportpályán. Eleanor meg csak azt látta, hogy jóképű a tettes, randevúzott vele és feleségül ment hozzá.

A neheze, mint mindig, az esküvő után kezdődött, Harry Callahan kedvenc témája lett a felesége, később meg a felesége és a kislánya együtt. Fényképezte őket babakocsiban, kabátban, utcán, kertben, vízben. És, persze, meztelenül is. A rengeteg fénykép lett a tanúja, bizonyítéka, eredménye és példája annak, hogy mennyire tud egy férfi szeretni.

Mert ma könnyebb azt látni, hogy mennyire tud egy nő szeretni. Ha Harry fényképezni akart, Eleanor soha nem tiltakozott. Nem mondta, hogy most pont van rajta három plusz kiló, hogy utálja, hogy a barátaik mind az ő fenekét nézegetik a galériában, hogy utálja ezt a szemből készült teljes pucérságot. Vagy akár a hátulsót. Nem mondott semmit. Harry mondta, hogy jaj, de szépek a fények, Eleanor pedig már dobta is lefelé a ruhákat. Szerelem.

Harry Callahan 1999-ben halt meg. Eleanor pedig idén.

-Tetszik a sztori! Szép!

virtuális album itt:  http://photography-now.net/harry_callahan/index.html

Viola rajzai

 (1932 május 5. - 2001. március 26.)

80 éve született Berki Viola festő, grafikus. Régi, halasi, református famíliák: a Gyenizsék, a Berkik, a Thormák és a Bulcsúk leszármazottja. Családjának Tázlár és Kötöny puszták környékén volt birtoka. Ő maga így emlékezett vissza erre: 

  

„1932-ben születtem Kiskunhalason. Családunk mind apai részről, mind anyai részről ősi halasi családnak számított. Szívesen dicsekedtek kiskun mivoltukkal. (...) Mondták, hogy születésem évében, 1.000 hektó bor termett. A borosban hatalmas hordók is voltak a végükön kis ajtókkal, ezen keresztül tudtak a hordóba emberek bemászni a borkő lekopácsolása miatt. Mesebeli érzés volt bemenni a félhomályos borosba, amikor a nagy hordók kis ajtaján halvány fény szűrődött ki, belül egy ember kis csákánnyal kaparta le a borkövet, a világítást egy viharlámpa adta: csodás, meleg fénye nem e világból való bensőséges hangulatot árasztott.” 

A rajz már kora gyerekkorától vonzotta: 

„A rendszerint október végéig tartó szüretek miatt a tanyai iskolába kezdtem a tanévet. (…) Visnyi tanító úr szívesen vette ezt a tevékenységemet, sőt szólt a szüleimnek, hogy adjanak művészeti pályára, nekem meg azt mondta, »bottal fogom magát elverni, ha nem megy művésznek.«”

Nagy hatással voltak rá személyes ismerősei, az anyai ágon rokon Thorma János festőművész, illetve édesapja barátja Pándy Lajos. A halasi református leánypolgáriból a Szépmíves Líceumban tanult, majd a Képzőművészeti Főiskola növendéke volt, Fónyi Géza osztályában. 1951-ben egy évre az ország összes felsőoktatási intézményéből kizárták szülei politikai nézetei miatt (édesapja, Berki Andor helyi vezetője, édesanyja tagja volt a nyilaskeresztes pártnak).

1958-tól, a diplomaszerzés után magánéleti és művészi kiútkeresés évtizedei jöttek számára. Nem találta helyét a „modern művészeti” irányzatokban.  

Szemléletmódját a szentendrei festők Barcsay Jenő, Miháltz Pál és Balogh László formálták jelentősen, akik a motívum és valóság ábrázolásának egyedi lehetőségeit mutatták be neki. Erről a következőket vallotta:

„Rájöttem, hogy a festészet nem számtanpélda, rájöttem, hogy a modern kép a szabadságot jelenti. Rájöttem, hogy a dolgok, formák szabályok egymásból következnek. Szerettem volna újra azt kifejezni, amit régen. Kifejezni az úgynevezett tartalmakat, de nem tudtam. Előbb ki kellett kísérleteznem, hogy mi a szín, mi a forma, a kompozíció. (...) Észrevétlenül abba az irányba fordultam, ami nekem a legizgalmasabb volt mindig. Vagyis a történelem és az általam elképzelt keleti világ. Egyik téma jött a másik után. Olyanok, amelyekről sohasem gondoltam, hogy a festészet nyelvén is kifejezhetők. Egyszerre nagyon sok félelmet leküzdöttem. Az irodalmiság vádjától és a perspektíva megtanult törvényeitől való félelmet.”

Az 1960-as években szovjet területeken megismerte az orosz kolostorok és kisvárosok művészeti ábrázolásait. Későbbiekben hatottak rá jugoszláviai utazásai is, az ottani történelmi tájak, épületek. 

Művészetét a narratív jelleg és saját fantáziája mellett bibliai és történelmi események befolyásolták a leginkább. Hatottak rá a kiskunhalasi élet, közélet, életmód vonatkozásai, elemei is.

"Munkáimmal az ezredévek óta változatlan emberi lélekben szeretnék szólni. Soha nem éreztem késztetést az éppen adott művészeti divathoz való csatlakozásra." 

Berki Viola többszörösen kitüntetett festőművész (Munkácsy-díj, Érdemes művész, Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje, Magyar Művészeti Akadémia Arany-díja). Munkái az ország számos közgyűjteményében megtekinthetők: Kiskunhalason, Kecskeméten, Szentendrén, Szolnokon, Budapesten egyaránt.

Idén októberben Ferenc körúti lakásánál bronz emléktáblát állított egykori tanítványa és tisztelője, Dinyés László grafikus kezdeményezésére a Ferencvárosi Önkormányzat.

Sírja a kiskunhalasi régi református temetőben található.

75 éve hunyt el Thorma János festőművész

THORMA  JÁNOS

(1870 április 24. - 1937 december 5.)

Thorma János festőművész szülővárosom, Kiskunhalas szülötte. Jászberényben gyerekeskedett, majd 14 éves korától Nagybányán élt. Thorma János a nagybányai művésztelep alapítója, jellegzetes mestere volt. Székely Bertalan iskolájában, később Münchenben Hollósy Simonnál majd Párizsban a Julián Akadémián is tanult. 

A magyar honfoglalás 1000 éves évfordulójára készítette az Aradi vértanúk, október hatodika című remekbe sikerült kompozícióját. Ez a történelmi festmény egyből ismerté tette őt. Még Munkácsy Mihály is felfigyelt rá s megjegyezte, hogy „könnyű a hírnevet megszerezni, de meg is kell azt tudni tartani, az a nehezebb"!

Napjainkban az Aradi vértanúk c. hatalmas tabló a Magyar Nemzeti Galéria tulajdonában van, de a kiskunhalasi Thorma János Múzeum állítja ki és őrzi nagy tisztelettel, ott tekinthető meg a kép eredetiben Thorma sok más képével együtt. Esztétikailag e kép a múzeum legnagyobb értéke, méltán büszkék a halasiak az ő szülöttjük művészetére.

Életművén több stílusirány követhető nyomon, a naturalizmus, a történelmi festészet, a romantikus realizmus és a sajátos nagybányai posztimpresszionizmus. Sokszor kivilágosodott, gazdag színvilág tárul elénk az ő nagybányai képein.

1929-ben nősült meg, öt évi ismeretség után Kiss Margit festőnőt vette feleségül.

1937-ben Nagybányán érte a halál, a Zazar patak jobb partján a Virághegy alsó lejtőin helyezték örök nyugalomra. A táj gyakran köszön vissza képein, egyik kedvenc vidéke, témája volt, ahol feleségét is többször megfestette.

Thorma János köztéri, bronz mellszobra Kiskunhalason látható. (Külön érdekessége számomra, hogy nem messze található attól a helytől, ahol Nagymamám, ma már szanált, szép, verandás háza állt egykor...)

135 éve, november 22-én született Első Magyar Költőnk

ADY  ENDRE

(Érmindszent, 1877. november 22. - Budapest, 1919. január 27.)

...hosszú éveket "nyargaltam" át, mire felnőttem Hozzá s megértettem Őt. Ma már bátran látom, hiszen úgy érzem, láthatom a Költőt! Most-itt csak a legtöbb, amit írhatok Róla, hogy köszönöm a Sorsnak, s igazán, őszintén, hogy volt Adynk, Költőnk, Első! 
Rá emlékezem a következő versével: 

IFJÚ SZÍVEKBEN ÉLEK

Ifjú szivekben élek s mindig tovább,
Hiába törnek életemre
Vén huncutok és gonosz ostobák,
Mert életem millió gyökerű.

Szent lázadások, vágyak s ifju hitek
Örökös urának maradni:
Nem adatik meg ez mindenkinek,
Csak aki véres, igaz életű.

Igen, én élni s hóditani fogok
Egy fájdalmas, nagy élet jussán,
Nem ér föl már szitkozódás, piszok:
Lyányok s ifjak szívei védenek.

Örök virágzás sorsa már az enyém,
Hiába törnek életemre,
Szent, mint szent sír s mint koporsó, kemény,
De virágzás, de Élet és örök.

 
"Egyszer, talán (...) valahol folytatom. De ha nem én írom meg 
a folytatást (...), meg fog születni vagy talán már ír és harcol is,  
aki tovább írja a magyar Pimodánt." (Nyugat, 1908. február 16.)

Emlékszem Csinszkára...

Fiu volt vagy lány? -Nem fontos
Valaki volt. Okos, hiú,
Kalandéhes és kalandvágyó...
Magával és mással is játszó.
Órát, napot álmosan élő,
Ébren alvó, sokat henyélő,
Szürke, lompos, igénytelen,
Türelmetlen és szemtelen.
Nem volt rajta semmi csinos,
Szelid, takaros, asszonyos
Vagy elszánt, férfias, komoly,
Megbízható, ki robotol.
Szürke volt és igénytelen,
Türelmetlen és szemtelen.
Irodákban nem dolgozott
Nem szült és nem is foltozott,
Mindég jóra óhajtozott,
Csak bajában imádkozott.

Mikor a naplopástól kábult
A csillagokba belebámult.
A cukrot felcserélte sóval
S kacérkodott a sarlós holddal.
Kis okon-nagyot nevetett.
Könnyen sírt, könnyen nevetett.
Ezerféleképp nevetett,-
De megriadt, ha szeretett.
Mikor melléállott a párja,
ős titkoknak pattant zárja.
Lázban égett két, nagy szeme,
Könnyes, szürke gyerekszeme.
Tétlen kis keze két virág,
Hamvas teste tavaszi ág,
Fejére aranylott a nap
És ő lángolt a nap alatt!
Tűzrózsák virultak a testén,
Ezer napon és ezer estén,
Vásott, bolondos, romlott vággyal
Játszott élettel és halállal.

Meghalt minden hétköznapon,
Lánggal égett ünnepnapon!

(Csinszka saját verse - 1925, Pest)