Viktor Emil Frankl (1905-1997) osztrák neurológus és pszichiáter.
Frankl alapította a logoterápiát és az egzisztenciaanalízist, a pszichoterápia „harmadik bécsi iskoláját”. 1942 őszén feleségével és szüleivel együtt a Theresienstadt-i koncentrációs táborba deportálták. Megjárta az Auschwitz-i lágert, időközben szüleit, gyermekükkel várandós feleségét is elpusztították.
Ő maga 1945. április 27-én szabadult. Sokkolták Frankl-t az átélt események, közvetlen hozzátartozóinak halála, tartós időn keresztül mély depresszióba süllyedt, ebből a helyzetből alig tudott felállni. Végül maga és mások szenvedéseinek köszönhetően jutott arra a
következtetésre, hogy a legabszurdabb, legfájdalmasabb és
legembertelenebb helyzetben is van az életnek egy lehetséges értelme,
amitől a szenvedés is értelmet nyer. Ez a következtetés szolgált Frankl
logoterápiájának alapjául.
Ha már semmink sem maradt
- részlet Viktor Frankl "...mégis mondj igent az életre! Egy pszichológus megéli a koncentrációs tábort" című könyvéből (Fordította Bruck Vera, Pszichoteam Mentálhigiénés Módszertani Központ, Budapest 1988.)
A kísérő őrök egyfolytában ordítanak és puskatussal hajtanak előre. Akinek
nagyon sebesek a lábai, belekarol a mellette menetelőbe, akinek talán kevésbé fáj a lába. Alig esik szó
közöttünk: a napkelte előtti jeges szélben nem tanácsos beszélni. Száját a
felhajtott kabátgallérba rejtve, a mellettem haladó bajtárs egyszer csak ezt
mormolja: „Te, ha feleségeink most így látnának meg bennünket..! Remélem,
nekik jobb soruk van a lágereikben; remélem,
nem is sejtik, hogy nekünk milyen a sorunk!” És hirtelenül előttem áll
feleségem képe!
Amíg
kilométereken át bukdácsolunk, hóban gázolunk, jeges szakaszokon csúszkálunk,
egymást támogatva; egymást fel-felrántva és
tovább vonszolva, egyetlen szó sem esik ugyan, de tudjuk ebben az órában:
mindegyikünk most csak a feleségére gondol. Időről időre felnézek az égre, ahol
már halványulnak a csillagok, vagy arra túl, ahol egy sötét felhőfal
mögött már pirkad a hajnal. De most minden gondolatomat az a személy tölti be,
akibe korábbi, normális életemben soha nem ismert, ijesztően élénk képzeletem
kapaszkodik. A feleségemmel beszélgetek! Hallom a válaszait, látom mosolyogni,
látom követelő és biztató tekintetét és – elevenen vagy sem – tekintete jobban
világít, mint az éppen most felkelő nap. És akkor belémhasít egy gondolat:
életemben először érzékelem annak igazságát, amelyet oly sok gondolkodó élete
végső következtetésének bölcsességeként szűrt le,
és oly sok költő megénekelt: azt az igazságot, hogy a szerelem valahogyan a
legutolsó és legmagasabb, amihez az
emberi lét fel tud szárnyalni. Felfogom annak a legutolsónak és legszélsőségesebbnek
az értelmét, amit emberi költészet és gondolkodás és hit kifejezhet: a
szeretet által és a szeretetben való megváltásét! Felfogom, hogy az ember, ha
nem is maradt már semmije sem ezen a világon,
boldog lehet – és ha csak pillanatokra is – legbensejében odaadva magát az olyan
nagyon szeretett ember képének. Az elképzelhető legszomorúbb külső körülmények
között, olyan helyzetbe hozva, melyben nem
tudja önmagát teljesítményekkel megvalósítani, olyan helyzetben, melyben
egyetlen teljesítménye a valóságos szenvedés lehet, az egyenes derékkal viselt szenvedés – képes az ember arra, hogy a szeretett
személy magában hordott képének szerető nézésében, szemlélésében oldódjék
fel. Életemben először vagyok képes felfogni, mi értendő az alatt, hogy: az angyalok
megdicsőülnek egy végtelen gyönyörűség vég nélküli szeretetében való szemlélődésében...
Az előttem haladó
bajtárs elesik, amitől a mögötte haladók szintén elesnek. Máris ott terem az őr,
elkezdi őket ütlegelni. Néhány másodpercre megszakad a befelé fordulásom. De
máris újból a magasba röppen a lelkem,
elmenekül a fogolylét földi valóságából a túlvilágra és folytatja a párbeszédet a szeretett lénnyel: én kérdezek
– ő válaszol; ő kérdez – én válaszolok.
„Állj!” Megérkeztünk az
építkezésre. „Mindenki megy a szerszámaiért – mindenki fog egy csákányt és
egy lapátot!” Mindannyian bezúdulunk a töksötét kunyhóba, kapkodunk, hogy
megszerezzünk legalább egy kézhez álló
lapátot, megmarkolható krampácsot. „Nem mozognátok kicsit gyorsabban, ti mocskos
disznók?” Rövidesen ott állunk már az árokban, mindegyikünk a tegnapi helyén. A
fagyos föld szilánkokra törik a csákány hegye nyomán, szikrákat vet. Az agyak
még nem oldódtak fel, még hallgatnak a
bajtársak. Gondolatom még mindig a szeretett lény képéhez tapad. Még
beszélgetek, én vele, ő velem. És akkor eszembe jut valami: hiszen nem is tudom,
él-e még egyáltalán! Egyet tudok, most
tanultam meg: a szeretet olyannyira nem jelenti egy ember testi létét, hanem
legbelül a szeretett ember szellemi
lényét; az „ilyen”-jét (ahogyan a filozófusok nevezik) – az „itt-léte”, az
„itt-velem-léte”, de még a testi léte
egyáltalán, az „életben léte” valahogyan már nem is képezi vitatárgyát.
Hogy a szeretett ember éli még vagy sem, nem tudom, nem is tudhatom (hiszen az
egész lágerfogság idején nem lehetett levelet sem írni, sem kapni), de ez ebben
a pillanatban valahogyan tárgytalanná is
vált. Hogy él-e a szeretett ember vagy sem, valahogyan most nem is szükséges tudnom: szeretetemet, szeretetteljes rágondolásomat, gondolataimban élő alakjának
szeretettel-teli szemlélését mindez már nem
érinti, mit sem változtatja. Ha akkoriban tudtam volna, hogy feleségem halott, azt hiszem, ezen tudástól nem
zavartatva magamat, éppen olyan odaadással merültem volna ebbe a szerelmetes
szemlélődésbe és ugyanolyan bensőségesek lettek volna párbeszédeink
is. Ebben a pillanatban értem meg az igazságát:
„Tegyél a szívedre pecsétnek, mint
valami pecsétet a karodra! Mert mint a halál, olyan erős a szerelem, olyan a
szenvedély, mint az alvilág. Nyila tüzes nyíl, az Úrnak lángja.” (Énekek éneke
8.6.)
