2013. március 29., péntek

Poems are for Everyone (T.Á. - Meddő órán)




Tóth Árpád: Meddő órán

Magam vagyok.
Nagyon.
Kicsordul a könnyem.
Hagyom.
Viaszos vászon az asztalomon,
Faricskálok lomhán egy dalon,
Vézna, szánalmas figura, én.
Én, én.
S magam vagyok a föld kerekén.





Poems are for Everyone (Sz.L. - Mozart hallgatása közben)




Szabó Lőrinc: Mozart hallgatása közben

„Csak a derű óráit számolom”, 
mondta pár szó s egy vasrúd a falon, 
a napóráé. Láttam én is a 
latin szöveget, s lelkem bánata 
irigyelte a vidám öreget, 
aki oly bölcs betűket vésetett 
a buta kőbe… Bár, ki tudja, nem 
rögtönzés volt-e csak, szellemesen 
dacos sugallat az a gondolat? 
Dac és sugallat bennem is akadt 
egykor, de az árny mindig sulyosabb 
maradt a fénynél… A felhők fölött 
kellett volna elfogni az örök 
tündöklést! a nap arany árvizét, 
tengerét! az édes könnyelmüség 
lepkeszárnycsókú pillanatait, 
s főképp azt, melyben a mámor lakik, 
az ifjú gyönyört, melynek kései 
mása most annyi váddal van teli: 
a szeszként libbenőt, a legvadabb, 
a villámgyors tigris-szitakötőt, 
a kékzománc tüzet, a zizzenőt, 
ki kedvesével a kéj nyolcasát 
gyűrűzve libben láng-deleken át 
s alkonyi csöndön!… Tavak, mocsarak 
szittyói közt, szikrázó ég alatt 
ma is szállok én… csak testben öreg… 
(Nono! – mordúl bennem a szörnyeteg 
igazság)… Igen, azt a testtelen 
úszást, lebegést kéne, istenem, 
utólérni, a könnyűt, úgy, amint 
a gyermekkor csinálta, most, megint: 
a sellőkét a vízben, szúnyogét 
fátyolködében, csak az örök ég 
örök hajósa lenni, ahogyan 
ma is visz a képzeletem-agyam, 
valahányszor párologtat-emel 
a kép, mint karmestert a pálca, mely 
fuvolát zendít s kürtöt s hegedűt! 
Óh, igen, a fényt, napot, a derűt, 
illatok táncát, szélhalk őzikét, 
s fent a kékben a habos gőzökét, 
azt kellene most visszahozni, hogy 
átjárjanak uj, forró áramok, 
nem a grönlandi szörnyek, nem ezek 
a jegesmedve s rozmár hidegek, 
melyektől annyit szenved a szegény, 
hogy a pokolba vágyik, s annyit én; – 
kinti rémüktől félve hallgatom 
Mozartot, s tűnődöm a tavaszon 
vagy akárcsak a mult nyáron (pedig 
az is vén volt már, ötvenötödik!): 
és felsóhajtok: gyógyíts meg, Zene, 
te, Mindenségé, édes üteme 
a fájdalomnak, Varázsfuvola, 
varázsjáték, te, tündér mámora 
hitnek, reménynek: árnycsík a falon 
a nagy fényben, s a szívben nyugalom 
s üvegparázsként égő sugarak 
az élő lomb tengerzöldje alatt, 
s bölcseség, a vidám öregeké, 
amilyen azé lehetett, azé 
a napórásé, ki – „Non numero 
horas nisi serenas!” – drága jó 
intelmét adja, még most is, tanácsul: 
„Csak derűs órát veszek tudomásul!”



2013. március 28., csütörtök

Poems are for Everyone (K.S. - Nagycsütörtökön)





Kányádi Sándor: Nagycsütörtökön

nagycsütörtökön már kora délután odébbállnak
a vacsorát már ki-ki a maga nem föltétlenül
családi körében költi el nagycsütörtökön 
már kora délután meglép aki csak teheti
nincs idegünk már a közös szorongáshoz 
a közös de a külön-különi megszégyenítéshez
sem a kálvária a kivégzés ceremóniájához
ha legalább élőben menne mint minden este 
a megváltott és meg nem váltott világ 
minden híradójában latrok százai ezrei 
mentődnek föl naponta pilátusok légiói 
mossák a kezüket nyilvánosan és közben 
elégedetten mosolyognak bele egyenesen a 
kamerákba csak az üzenetrögzítőkre hagyat-
kozhat nagycsütörtökről nagypéntekre virra-
dólag a megváltás dolgában bizonytalankodó 
ki kell hétvégéztetni a fejekből az áldozat-
hozatalnak azt a deprimáló hogyismondjákját 
ki kell hétvégéztetni no szia majd húsvét után 
locsolkodni ugyan már kinek van ebben a mai 
rohanó világban divatjamúlt a folklór 
a föltámadást hétfőtől kezdve mindenki már 
csak magának reméli

1994


2013. március 26., kedd

Poems are for Everyone (P.J. - Levél)




Pilinszky János: Levél


Szállást adtál, egy éjszakára
megosztva párnád. Evangélium.

Gyönyörű vagy. Semmit se értek.
Csak jóság van, és nincsenek nemek.

Újra és újra sírok. Nem miattad.
Érted. Értem. Boldogok, akik sírnak.

Szállást adtál egy éjszakára;
megszálltál mindörökre.



Alena: Szavak, szavak... Segítség






Alena: Szavak, szavak... Segítség


Templomba jártam, imádkoztam: Isten segíts! De Isten tudja, hogy csak mi tudunk segíteni - írja Márai.

Egy hajléktalan a Dunakanyar ölében számomra nagyon meglepő. Lefelé menet a lépcsőn, az aluljáróban ismét ott találtam az illetőt. De most kivételesen üldögélt a földön. Máskor mindig leterített nejlon zacskójára fekve húzta össze magát, feje alatt hátizsákjával, kinyitott esernyője mögé bújva. Vajon férfi lehet vagy netán egy nő?! - tűnődtem el a kérdésen, miközben föléje hajolva nem is egyszer próbáltam kutatni egy embert sapkájába rejtőzve.
Kuporgott kék nejlonján. Különben ugyanaz a kép fogadott, bézs kötött sapkája már messziről ismerős volt. Nem mentem el mellette szótlan. Leguggoltam hozzá és kértem, nézzen rám. Nő volt. Törékeny termetét sötétbarna kabátja bujtatta. Komoly, tágra nyílt szemekkel tekintett rám. Nem tudtam már megállni kérdésem, segíthetek-e bármiben is neki, s ha igen, miben is, de ő csak megköszönte szépen érdeklődésem. 
Tovább mentem ugyan, ám hazaérkezvén eldöntöttem, kimegyek vissza hozzá az aluljáróba, s igen, viszek neki egy pohár forró kakaót, zsemlét és legalább egy almát is. A kakaónak örült legjobban, azt el is fogadta, mondta, hogy nagyon fázik. Míg kortyolgatta, beszélgetni kezdtünk, hosszú élettörténetét röviden megtudtam. Hát akkor, mi legyen a megoldás? - tettem fel a nagy kérdést neki. Miféle munkát vállalnál és hol keressük? Összeraktuk a megoldást: szállodában tudna dolgozni, akkor visszamehetne lakni az anyjához Pestre. Nem ígértem neki semmit sem, mert hát mit is ígérhetnék meg neki tulajdonképpen. Búcsúzóban megöleltem, mert honnan tudhatnám, mennyit érhet ez neki, de ha nem teszem, más meg nem teszi! 
Csörögj rám, ha jól esne egy forró kakaó máskor is, mikor ismét erre menekülsz! - kértem a lányt mielőtt elköszöntünk egymástól.


2013. március 25., hétfő

Poems are for Everyone (J.F. - A ház rózsával lenne itt teli)




Jammes Francis: A ház rózsával lenne itt teli 


A ház rózsával lenne itt teli, s dongó darázzsal.
Vecsernye szólna délután lassúdad kondulással;
a szőlőfürtök áttetsző kövek ilyenkor s lassan
szundítanának benn az árnyékos lugasban.
Ó, hogy szerethetnélek itt. Tiéd e szív, merész
huszonnégy évem, gőgöm és egész
fehér rózsáktól illatos költészetem tiéd;
és mégsem ismerlek, hiába minden hát, nem élsz.
Mert azt tudom, ha élnél, vélem élnél,
velem lennél te itt, velem rejteznél ott a réten,
nevetve csókolnál, fölöttünk szőke méhek,
mellettünk hűs patak s a lombok összeérnek.
A napfény hullna csak, hallgatnánk, hogy sziszegne,
mogyorócserje vetne apró árnyékot füledre
s már nem nevetnénk, mert kimondhatatlan volna
szerelmünk és a szánk némán egymásra forrna;
s érezném ajkaid pirossán, mily varázslat!
a rózsát, szőlők jóizét s mérgét a vad darázsnak.


***

Jammes Francis: La maison serait pleine de roses 


La maison serait pleine de roses et de guêpes.
On y entendrait, l’après-midi, sonner les vêpres;
et les raisins couleur de pierre transparente
sembleraient dormir au soleil sous l’ombre lente.
Comme je t’y aimerais! Je te donne tout mon coeur
qui a vingt-quatre ans, et mon esprit moqueur,
mon orgueil et ma poésie de roses blanches;
et pourtant je ne te connais pas, tu n’existes pas.
Je sais seulement que, si tu étais vivante,
et si tu étais comme moi au fond de la prairie,
nous nous baiserions en riant sous les abeilles blondes,
près du ruisseau frais, sous les feuilles profondes.
On n’entendrait que la chaleur du soleil.
Tu aurais l’ombre des noisetiers sur ton oreille,
puis nous mêlerions nos bouches, cessant de rire,
pour dire notre amour que l’on ne peut pas dire;
et je trouverais sur le rouge de tes lèvres
le goût des raisins blonds, des roses rouges et des guêpes.




my art - my poem (Alena: Egy szép napon...)





Alena: Egy szép napon...


csak körvonalazódó vázlat
a bennem rajzolódó alázat
alapozó ütem 
nézem
egy csepp, két csepp...
padokra 
esőcseppek hullanak
szememben a könnycsepp
szívemből ömlő vércsepp
elteszek minden emléket 
képet, az összes sort
halálosan begombolt
blúzom csipkés gallérja
mint testetek két karja
szorítja nyakam
fojtogat
siratom sorsomat... 
csak egy pillanat
amint félrenézek
s itt maradok nélkületek 
végleg...


2013. március 24., vasárnap

csak egy tánc volt a Párizs ege alatt...




Párizs ege alatt

ma Párizs hív 
a szerelmek városa...
háztetők alján 
kicsiny kis szoba vár ránk

ha bárki szólna 
ne hallgass már oda...
simulj csak hozzám 
súgd meg, ha valami bánt

a bulvár fényben ég
Párizsban minden szép
szerelmes párra mindég 
mosolyog a messzi ég

kettesben lenni 
itt van az alkalom...
most jövünk rá, hogy 
ez volt a vágyunk már rég

a Luxemburg kertben
a kezed kezemben
és kószálunk ketten
az utcák során

a Notre Dame tornya ránk nevet
köröttünk kedves emberek
és lágy dallam száll 
egy harmonikán

hogy ha te sírsz 
az ég szeme elborul...
haragos könnye 
áztatja házak falát

de ha kacagsz 
hát Párizs is felvidul...
szivárványt bont és 
úgy jelzi, hogy megbocsájt

a Szajna partján lenn
mélységes mély a csend
átölel téged s engem 
a puha végtelenség

kettesben lenni 
itt van az alkalom...
most jövünk rá, hogy 
ez volt a vágyunk már rég

nem baj, ha zápor kopog 
az aszfalton...
felhőkön át is lángol 
a párizsi ég! 


Yves Montand - Sous Le Ciel De Paris: 


Poems are for Everyone (L.N. - Ego)




László Noémi:  EGO

Zavarba hoztál. Máig sem tudom,
mi bánt: kezünk nyoma a dolgokon,
a dolgok nyoma rajtunk; az, hogy látok,
hogy voltak vonzások és választások?

Szomorú: én most sem vagyok beteg.
Szerettelek, amíg szerettelek.
Ezután jó, ha magammal megférek.
Tőröm sincs. Ez a lassan ölő méreg
csak a enyém: a közönyöm.

Amit köszönni illik: köszönöm.
Ettől vagyok már szinte eszelős.
Túl gyenge reggel, este túl erős.
Ez megbocsáthatatlan itt. Hát odadát?
Meguntam életed legjobb kapcsolatát.


2013. március 22., péntek

Alena: Szavak, szavak... Alkotás


Ekaterina Panikanova festménye (2008)

Alena: Szavak, szavak...  Alkotás

A vállalt magányom. Az a fajta magány, amit időnként kikövetelek magamnak, mert vágyom is rá újra meg újra. Kizárólag ebben az állapotomban vagyok képes létére hívnom mindazt, ami belőlem, tőlem jönne, és visszatarthatatlanul érkezik. Ilyenkor a legjobb, de muszáj is elvonulnom, szoktam. És kivonulok mindenből - a rohanó világ egyhangúságából, monoton ritmusából, a térből, az időből is kicsikét. Idegeim egyáltalán nem tolerálják jól a lármát, sőt! A világ szennyes zaja legnagyobb gyilkosommá válhat. Kell a csend benne, hiszen ilyenkor imádkozom. Pogány, nagy és ismeretlen istenekhez imádkozom s szüntelen...
 

2013. március 21., csütörtök

Poems are for Everyone (M. E. - Virágének)




Majtényi Erik:  Virágének

Megyek utánad, jössz utánam,
csupasz a vállad, csupasz a vállam,
s akár a bőrre tapadó inget,
cipeljük pőre kétségeinket,
meg azt a terhes, meg azt az áldott,
azt a keserves bizonyosságot.
Szándékot szándék félve kerülget,
karjatárt árnyék lopva feszül meg,
szólsz botladozva, szólok dadogva,
s legyűrnek félszeg, didergő félszek.
Szempillád néha nyugtalan rebben,
mint lüktetés a kötözött sebben,
s szavunk a semmi rácsához koccan
kétemeletnyi hűvös magosban.
Valami lomha időtlenség
süketen kongja ideges csendjét,
s ebből a csendből,
ösztönünk börtönodvából feltör.
Feltör dübörgőn az a parázsló,
magát veszejtő, meg nem bocsátó,
el nem eresztő, eszelős
fojtott kényszerűség,
vérünkbe oltott védtelen hűség.
Az a sikoltó, láncokat oldó,
borzongó óhaj, sunyi, kegyetlen,
emberi szóval nevezhetetlen,
amitől félsz és amitől félek,
amiért élsz és amiért élek.


...és egy kis melódia hozzá:
http://www.youtube.com/watch?v=ox2iRyXeWUk

Alena: Szavak, szavak... Szabadság




Alena: Szavak, szavak...  Szabadság


Régóta kutatom, mi lehet a szabadság. Hányszor mondjuk ki és írjuk le ezt a szót, miközben fogalmunk sincs, mit is jelenthet valójában. Gyermekkoromban a szabadság fogalmát a játék élményével, a vakációkkal, hétvégékkel, vagy azzal azonosítottam, ha elmentem vendégeskedni ide-oda... Később, amikor már dolgoztam, szabályosan éreztem, mintha megfosztottak volna valamitől. 
- Hiszen nem lehet az a husz-huszonöt nap a szabadságom, amit évente kivehetek a munkahelyemen?! Felháborodtam és pillanatokra roskadásig telt a szívem ezzel a bánattal. Ilyenkor szinte a nagy világ, de Budapest egész tömegével nehezedett rám, ahogy lassú és visszatartott léptekkel vonszoltam magam - ballagtam épp hazafelé a Szabadság-hídon át a Kosztolányi Dezső téri albérletembe. Légszomj kínzott a Duna felett, és kiáltásom néma volt.
- Emberek! Mondjátok, hogy nem igaz! Hogy valami csak elveszett belül! A szabadság nem lehet csupán polgári jogi fogalom vagy rendes évi szabadság, amit az internet használatával úgynevezett „szabadság kalkulátor” segítségével is kiszámíthatunk! A szabadság nem lehet valamiféle kiadható vagy pótolható dolog! Csak akkor lennék szabad, amikor lebetegszem, vagy ha babát szülök!?  
Végül évekkel később felismertem, egy életérzésem gurult el egy időre, de megtaláltam újra és ezzel visszanyertem jókedvemet is. „Azt hiszem - legalábbis hinni vélem…”, hogy valaki a legkedvesebb üveggolyómat hozta vissza nekem a közelmúltban Federico Fellini ars poeticájával. 
Fellini így vallott szerepéről valamint céljáról:                                                                   
„…semmit sem viselek annyira a szívemen, mint az emberi szabadságot, az egyén megszabadulását azoktól az erkölcsi és társadalmi konvencióknak a szövevényéből, kötelékéből, hálójából, amelyekben hisz, vagy inkább hinni vél, és amelyek megbéklyózzák, korlátozzák, jelentéktelenné, néha akár hitvánnyá teszik. Ha mindenáron valami pedagógiai jelszót akarnak nekem tulajdonítani, hát az így hangzik: »Lenni, amik vagyunk.« Ez pedig önmagunk felfedezését jelenti, ettől tudjuk szeretni az életet. Szerintem az élet szép, minden tragédiájával és fájdalmával együtt. Szeretem, jókedvre derít és felvillanyoz. És mindent megteszek, hogy másokkal is megoszthassam ezt az érzést…”                          

Tehát lenni, ami vagyok! És nem törődni azzal, vajon „értik-e, követik-e, helyeslik-e, elvetik-e” szüleim, gyermekeim, férjem, ismerőseim vagy akár barátaim... Lenni, menni, tenni! Mindezeket pedig merni s felvállalni - igazán, őszintén, őserővel, szenvedéllyel - úgy, ahogy itt vagyok most, ahogyan mindezeket én akarom!
Megláttam, régi hitemben minden csupa csalás és ámítás! Le kell hát vetkőznöm, dehogy kívánok én férget! „Inkább egyenek meg a férgek, minthogy a férget megegyem. - Karinthy szavaival. Nem tagadom, küzdelmes önmagam felfedezése, de megéri a főpróbát: az egész életemet! 


2013. március 20., szerda

Kávéházi asztalka: Kossuth torta


Jamie Beck és Kevin Burg cinemagráfja

Egy kávéházi hangulatot idéző mozgó-álló kép - J. Beck és K. Burg new york-i fotósok - a "cinemagráf" művészet megalkotóitól, 2012-es fotósorozatából...,
és mellé a kávéházi asztalkára egy különleges desszert Amerikából...

Kossuth torta

A Kossuth sütemény a 19. század közepén, Maryland államban (USA), Baltimore-ban született és a várost 1851-ben meglátogató Kossuth Lajos tiszteletére alkotta egy helybéli cukrász. Kossuth a magyarországi szabadságharc leverése után, 1851-1852-ben járt az Egyesült államokban, ahol nagy lelkesedéssel és tisztelettel fogadták. Jóllehet, Maryland állam hivatalos tortája ugyan nem ez lett, ám már csak érdekességképpen is érdemes tudni erről a nálunk ismeretlen magyar vonatkozású amerikai süteményről.
Kossuth Lajost az amerikai források nagy hazafinak és szabadságharcosnak írják le, és megemlítik azt is, hogy Lafayette tábornok után ő volt a második külföldi, akit azzal tiszteltek meg, hogy beszédet mondhatott az Egyesült Államok kongresszusának összevont ülésén.
No, de  térjünk vissza a tortára! Receptjét egy régi szakácskönyv őrzi ma "Recipes, American cooking: Southern Style" címmel. A sütemény elkészítésének legizgalmasabb része, hogy találjunk - jártunkban-keltünkben valahol a nagyvilágban - egy dinnye alakú sütőformát! Valószínűleg nem lesz egyszerű a dolgunk, de azért a maximumnál kevesebbel soha ne elégedjünk meg, tehát marad a sütőforma, mert a forma ebben az esetben is fontos és lényeges, ráadásul a derék baltimore-i cukrászmester, akiről mellesleg semmit sem tudunk, így képzelte el a tortát, vagyis ettől kezdve minden más verzió csakis újraértelmezés lehet. Talán egy régiségkereskedőnél még ráakadhatunk a szokatlan sütőformára. Bizonyára nincs lehetetlen!
A Kossuth torta lényegében a jól ismert piskóta, dinnye formában sütve, félbevágva, cukrozott tejszínhabbal töltve, hűtve, porcukorral meghintve, felvágva, csokoládéöntettel (karamell öntettel, sárgabarack lekvárral) tálalva. Receptjét - úgy érzem, most kivételesen - érdemes lehet közölnöm, íme:
A piskóta hozzávalói 6-8 személyre:
  • 6 ek. sózatlan, lágy vaj
  • 3 csésze (750 ml) liszt
  • 1 ek. sütőpor
  • 1/8 tk. só
  • 1 csésze (250 ml) zsíros tej
  • 1 ek. vaníliakivonat
  • 2 csésze (500 ml) kristáyncukor
  • 3 tojás
Elkészítése: A sütőt melegítsük elő 175°C hőmérsékletre. A sütőformát kenjük ki vajjal és lisztezzük be. Keverjük össze a lisztet, sütőport, sót. Szitáljuk le. Keverjük össze a vajat és a vaníliakivonatot. Verjük fel a vajat a cukorral, amíg szép világos és levegős nem lesz. Egyesével adjuk hozzá a tojást, s jól dolgozzuk el. Keverjünk hozzá egy csészényi lisztet. Ha elkevertük ismételjük meg újabb csészényi liszttel még kétszer úgy, hogy a liszt hozzáadása és elkeverése után elosztva tejet is adunk a keverékhez. Folytassuk a keverést, amíg a tésztánk szép sima nem lesz. Öntsük a tésztát a kivajazott, lisztezett sütőformába és másfél órán át süssük.
A piskóta “dinnyét” vágjuk félbe, s mindkét félnek kaparjuk ki a belsejét. A kikapart mélyedéseket 1 csésze (250ml) tejszínből és ¼ csésze cukorból felvert kemény tejszínhabbal töltjük meg. A megtöltött fél piskótadinnyéket összeillesztjük, folpackkal körbetekerjük és legalább egy óra hosszat a hőtőszekrényben (4-5°C) tároljuk. Kivesszük, porcukorral meghintjük és csokoládé- vagy karamellöntettel, lekvárral, dzsemmel kínáljuk egy kávé mellé...







Köszönettel tartozom Csíki Sándor gasztronómiai szakírónak illetve foodstylistnak, hogy engedélyével megoszthattam a Kossuth torta leírását és sztoriját a www.foodandwine.hu weboldalán olvasható cikke alapján!

 Jó étvágyat kívánok Kedves Olvasóimnak!
Alena

2013. március 19., kedd

Poems are for Everyone (K.D. - Egy szép napon)




Keresztury Dezső: Egy szép napon

Egy szép napon majd megjön és
  halkan elémbe lép,
mint valóságos jelenés
  nyújtja felém kezét.

Nem szól, de minek is a szó,
  hol amit mondani
lehetne, rég nem mondható:
  a törvény szabja ki.

Visszanézni egy pillanat:
  sziklás part, tengerár
lebegtet új határokat,
  villan s magába zár.


my art - my poem (Alena: Hiúság)




Alena:  HIÚSÁG

Tagoló vers Kányádi Sándor után szabadon

lelkemre
többre
nem
vágyom
lenne
bár
egy
lakásom
ott
a
Veres Pálné
nevét
viselő
lipótvárosi
utcában

platánfák
árnyékában


2013. március 18., hétfő

mára is egy MÁRAI S. (7)



- gondolatok az írótól -

fülsüketítő csönd 


Sokáig azt hisszük, ismerjük vágyainkat, hajlamaink, indulataink természetét. Ilyen pillanatokban fülsüketítő explózió figyelmeztet – mert a csönd pianisszimója is tud olyan fülsüketítő lenni, mint a fortisszimó -, hogy merőben másfelé élünk, mint ahol szeretnénk élni, más a foglalkozásunk is, mint amihez igazán értünk, más emberek kegyét keressük vagy haragját ingereljük, s közönyösen és süket messzeségben élünk azoktól, akikre igazán vágyunk, akikhez minden következménnyel közünk van… Aki e figyelmeztetésre süket marad, örökké sután, balogul, melléje él az életnek

 

 

"Velünk minden másképp esett" - Anna A. Ahmatova





ANNA ANDREJEVNA AHMATOVA (1889-1966)
orosz költőnő


Emlékszem első gimnáziumi évemre, mintha üldözőbe vettek volna irodalom órákon az ókori görög- és római mítoszok, engem úgy hajtottak - mentem fel egyenesen az iskola könyvtárába, s ott a könyvektől roskadozó polcok mind kincseket rejtegető oázis volt számomra, kedvemre bontogattam titkaikat egyre-másra a délutánok csendjében. Így találtam rá Anna Ahmatovára. Nem volt túl sok, csupán néhány költemény, amit tőle olvastam, ám egyszeriben megszerettem.
"Anna Andrejevna Ahmatova nevét nemcsak azért érdemes megjegyezni, mert alliterál, nála a vers ott kezdődik, ahol a szerelem véget ér." - olvastam róla nemrégiben egy, az ő alkotásait is megzenésítő együttes bemutatkozó oldalán. Valóban, ezt magam is szép gondolatnak találom, azonban az az érzésem, sorsában s költészetében ennél sokkal többről van szó.


MEGJÖTTÉL

Sárga fény ömlik, este lett.
Áprilisi szelíd fuvalmak.
Megjöttél. Késtél éveket,
most mégis örömmel fogadlak.

Ülj mellém, húzódj közelebb,
mosolyogj - nézd csak, itt van,
lapozd a kis kék füzetet:
versek, gyermekkoromban írtam.

Bocsásd meg árnyék-életem,
mely napverőn is volt örök tél.
És bocsásd végre meg nekem:
sokakról hittem, hogy te jöttél. 



HÁZ A HÓBAN

Bolyongunk egyre, kéz a kézben,
nem tudunk elszakadni még.
Szótlan tűnődsz. Nem szólok én sem.
Sötétedik az esti ég.

Hallgatunk, templomba betérve,
keresztelőt, nászéneket.
És nem nézünk egymás szemébe...
Velünk minden másképp esett.

Aztán a havas temető vonz.
Ülünk. Könnyűl lélegzetünk...
Egy házikót a hóba rajzolsz. -
Abban mindig együtt leszünk.  


(Rab Zsuzsa fordítása)
 


Nathan Altman, Portrait of Anna Akhmatova , 1915



1946 szeptember elején a Szovjet Írók Szövetsége kizárta tagjai sorából Anna Ahmatova költőnőt. Az indoklás szerint műveiben nem felelt meg a Szövetség alapszabályának második cikkelyében megfogalmazott ama követelménynek, amely szerint csak olyan szerzők lehetnek tagjai az Írószövetségnek, akik a szovjet hatalom platformján állnak, és részt vesznek a szocializmus építésében. "Ahmatova az irodalmi mocsár eszme nélküli, reakciós képviselői közé tartozik", „hibbant agyú nő", „félig apáca, félig bűnös asszony, illetve egyszerre apáca és bűnös asszony, akinél a bűn összekeveredik az imádsággal, ilyen Ahmatova a maga kicsinyes, szűk magánéletével, jelentéktelen élményeivel és misztikus-vallásos érzékiségével" – hangzott a megsemmisítő hivatalos jellemzés. 
Jóllehet a költőnőt bár 1950-ben visszavették az Írószövetség tagjai közé, és ha késve is, még megélhette a hazai és a nemzetközi elismerést, magát a sorsdöntő 1946-os határozatot és a hozzátartozó zsdanovi „jellemzést" nem érvénytelenítették, s így az a költőnő további pályaképére is kihatott. 

(forrás: Dalos György "Az Ahmatova-dossziéból")






"Nincs a földön hazátlanabb nálam,
otthontalanabb se, úgy hiszem."
(Prológus, részlet)


Anna Andrejevna Ahmatova 1889-ben az ukrajnai Odesszában egy felső osztálybeli családban született. Iskoláit Kijevben kezdte meg. Már kislányként is kedvelte a költeményeket, és szeretett verseket írni. Édesapja azonban nem támogatta törekvéseit, s kifejtette, hogy nem hiányzik a családba egy „dekadens költőnő”. Hogy elkerülje az apjával való konfliktust, a későbbiekben dédanyja nevét használta. Kijevben jogot tanult, és megismerkedett Nyikolaj Gumiljov költő-kritikussal, és az ismeretségből hamarosan házasság lett. Az 1910-ben kötött házasságuk után röviddel Gumiljov visszatért Abesszíniába, s amíg távol volt, számos költemény született Anna tollából, melyek első kötetében jelentek meg. Fiuk, Lev (később költő, történetíró, néprajzkutató, megh. 1992) és az Este című első kötete 1912-ben született meg. A gyermeket, férje egyetértésével, Ahmatova tiltakozásának ellenére a nagyszülőkhöz adták nevelni, akik nem szerették Annát. Így csak ünnepekkor és nyáron találkozott vele.

Több szerencséje volt a verseskötettel. A szentpétervári műkedvelő közönség gyorsan befogadta az intelligens írónőt, és hamarosan kultikus figurájává vált az irodalmi közéletnek. Férjével, Gumiljovval, az 1938-ban deportált (és elhunyt) Oszip Mandelstammal és Gorogyeckijjel a Költők Céhe ülésén elhatározták, hogy új költői irányzatukat akmeizmusnak nevezik el. Az egyfajta szimbolista képi elemekre épülő romantika jegyében született meg két év múlva második kötete, a Rózsafüzér (1914), amellyel mind a kritika, mind az olvasóközönség berkeiben elismerést szerzett. Kapcsolatba került Borisz Paszternakkal is. A szakmailag minden bizonnyal sikeres házasság azonban nem sokáig tartott. Az alig találkozó, szinte soha együtt nem élő Ahmatova és Gumiljov 1918-ban elváltak. Anna nem sokáig búsult, még ebben az évben hozzáment Vlagyimir Silejkóhoz (Gumiljov is megnősült ebben az évben).

Nyikolaj Gumiljovot 1921 augusztusában lekapcsolta a CSEKA, és még ebben a hónapban hazaárulás, összeesküvés vádjával meggyilkolták a bolsevikok. Természetesen Anna is gyanús, bár válásuk miatt akkor még megmenekült. Ahmatova 1922-ben nagy nehézségek árán publikált kötete, az Anno Domini MCMXXI című, egyfajta megemlékezés.
Nem menekülhettek meg viszont versei, az eddig számtalan helyen kiadott művei 1925-től 1940-ig tiltó listára kerültek, ahogy ő maga is nem kívánt személlyé vált. Ez idő tájt Victor Hugót, Tagorét, Leopardit, német és koreai költőket fordított, kritikákat írt, különösen Puskin munkásságáról, de nem maradhatott ki Alekszandr Blok sem. Meglátogatta és megpróbálta megmenteni költőtársát is, de Mandelstam sem kerülhette el sorsát. Elvált Silejkótól is (1928), és megírta legismertebb művét, a Rekviemet (1930), ami a sztálini terrort önti művészi formába. A verset, halála után 21 évvel, csak 1987-ben publikálták még a Szovjetunióban. Verse itt olvasható teljes egészében:  

Válogatott költeményeit végre Hat könyvből címmel 1940-ben kiadhatta, ám pár hónap múlva indexre tették a kötetet. Ennek ellenére a megváltozó politikai helyzet hatására úgy tűnt, mégis befogadja a szovjet irodalom, az írószövetség tagjai közé választotta, de a második világháború közbeszólt, és ismét tiltólistára került. Fiát 1949-ben letartoztatták, börtönbe, koncentrációs táborba zárták, akivel sakkban tartották egészen 1956-ig. Végső kétségbeesésében, fia megmentése érdekében, Ahmatova még arra is képes volt, hogy dicsérő verset írjon a diktátorról, de ez nem hatotta meg sem Sztálint, sem a hatóságokat. E kényszer szülte verset természetesen soha nem engedte kiadni a későbbiekben. Harmadik férjét, Nyikolaj Punyint is elhurcolták, s 1953-ban halt meg egy szibériai koncentrációs táborban. A fiatal Joszif Brodszkijban látta meg önmagát. Azonban a rendszert ellenforradalommal is megdönteni kész költőt is a gulágra száműzték (1972-ben szabadult).

Fia kiszabadulása után, 1958-an újra írni kezdett, de a cenzúrán mindig elbukott. 1962-ben irodalmi Nobel-díjra jelölték, végül nem ő kapta meg. Két évvel halála előtt, 1964-ben az írószövetség elnökévé választották, valamint Etna–Taormina-díjban részesült. Az Oxfordi Egyetem díszdoktorává fogadta 1965-ben. Leningrádban, 1966. március 5-én, 76 éves korában fejezte be hosszú, megaláztatásban és veszteségekben bővelkedő gyötrelmes életét. A szovjet kommunista rendszer gyakorlatilag már életében eltemette azt a költőnőt, aki oly sokszor fejezte ki az orosz emberekkel való mély együttérzését, szolidaritását.



Anna A. Ahmatova 1965-ben Oxfordban



Ahmatova lírájának – a század elején divatos szimbolizmussal ellentétben – a reális, a mindennapi élethez kötődő motívumukból való építkezés az alapja. Költészetének megkülönböztető sajátsága a mély kontraszt: a melankolikus, tragikus hangulatok és a világos, ujjongó hangulatok váltakozása. Klasszikus egyszerűség, tiszta stílus és pontosság jellemzi. Verseinek melódiája és mély lírája fogja meg elsősorban olvasóit. 
Ma Anna A. Ahmatova az orosz irodalom egyik legnagyobb költőnője.
 





REKVIEM
- Anna Ahmatova mondja el versét a felvételeken (1-2.rész):

 ***

AZ A TIÉD, AMIT ODAADTÁL

Honnan beszélek, micsoda romok
halmaza alól kiáltok felétek!
De újra mindent szétosztogatok,
mégis, még mindig nem érzem elégnek.
Hogy kapuim bezárva, színlelem,
hogy halott tél van, és tél vagyok én is.

De hangomra ismernek hirtelen
és újra hisznek, hisznek neki mégis.

(Sota Rusztaveli verse a költőnő emlékére)



(forrás:www.papiruszportal.hu)